Ahogy mondani szokás,
Mi sem történt, várj!
Érzem, ahogy a hang elillan
Éppen.
Mert nem hittem, hogy látsz,
Miközben szavakat dobálsz,
Bőröm egy kést életlenít
Éppen.
Belehalni egy dologba kár volna,
Félelmeket gyűjteni a mámorba.
Kísérletnek első számú,
De már nem az én kiváltságom,
Hogy ajtók mögött rejtőzzek,
Röntgenfényem rád vessem.
Az illat, a kép az ár,
A tapintás is fáj,
Érzékeink elveszítjük
Éppen.
Mert nem hittük, hogy a rend,
Mi bennünk üzemelt,
Robotszemét majd ránk mereszti
Éppen.
Mindent, ami bennünk olyan emberi,
Magunkba szerettük mindazt rejteni.
Kísérletnek első számú,
De már nem az én kiváltságom,
Hogy ajtók mögött rejtőzzek,
Röntgenfényem rád vethessem.
Mindent, ami bennünk olyan emberi,
Magunkba szerettük mindazt rejteni.
Kísérletnek első számú,
De már nem az én kiváltságom,
Hogy ajtók mögött rejtőzzek,
Röntgenfényem rád vessem.
Átvilágítani, ami benned emberi -
Csak ennyit akartam
Éppen.
