Könnyeket csempész a szemembe néha a szél
Sír a gitár a kezemben, ha senki se néz,
Magyar és cigány, bennem folyik mindkettő vér,
Középen állok és nézem ahogy a kékből lassan átvöröslik az ég,
Apám szemével látom a világot,
De belőlem Anyám beszél,
Félek, hogy túl gyorsan telnek a napok,
És nem vár már ránk túl sok tél,
Várom a percet, mikor majd minden könnyebb lesz,
De bírom még, elbírom még,
Nézem a Dunát, a hullámok kavarognak a lábam alatt,
Ismerek minden fűszálat,
És sehol sem ragyog majd pont úgy a Nap,
Úgy ahogy éppen,
Az arcomon érzem, hogy végtelen arannyal betakar a fény,
Mindig két lábbal a földön,
De a szívem körül kordon,
Mindent triplán érzek, vágod,
Hallod egyből az akkordon,
Hogy ez soul, hogy ez templom,
Ömlik belőlem a gospel,
A hiphop nekem otthon,
Lauryn Hill, meg a Mos Def,
Apám keze kemény volt, de megfontolt,
Anyám könnye sárga csekkeken egy halvány folt,
És én, nyolc négyzetméter közepén,
Kezemben hat húr, papíron a költemény,
Kapaszkodok hangokba, mint gyökerek a földbe,
Külvárosi kertek alatt íródik a dallam,
Gyűrűznek a szavak mindig bent a fejben,
Már nem szorítom a kezemet réges-rég ökölbe,
Elfut a perc, de én itt maradok,
Megőriztem mélyen, tudod, még egy kis haragot,
Ami hajt, ami visz, ami húz,
Hogyha elfogy a fény, hogyha elkap a bú,
Már nem méregetem a sebeket, nem,
Úgyis mindig sérültem, ha veszekedtem,
De ilyen vagyok,
Ha elvesznek, én akkor is csak adok,
És az Ördöggel a küszöbön beszélem át a napot,
A végén bármit is csinálok, otthon csak egy lehet,
Bármerre is járok, majd minden szál összeér,
Apám szemével látom a világot,
De belőlem örökké az Anyám beszél
